Hogyan érzi magát a depresszió?

Szerző és újságíró Heike Fuhljahn

© Jo Jankowski

Az idő nagy részében hat órakor felébredtem - és a nap eltűnt. De felkelésnek tűnt számomra végtelenül nehéz. Mert előttem feküdtem egy fárasztó láncot, tele erőfeszítéssel. Az a gondolat, hogy mit kellett kimerítenem. Fél évig, ez már így volt, 2006 elején barátom, Philipp elválasztott tőlem. Amikor meg kellett dolgoznom, Birgit barátnőm nyolckor hívott: "Jó reggelt, Heather, gyere, kezdjük együtt a napot." Barátságos üdvözlése ellenére inkább a feküdtem volna. De együtt húztam magam.

Szóval a szemüvegemet az éjjeliszekrényen halászottam, visszahúzva a takarót, az ágy szélén ültem, és sírtam. A fürdőszobába eső öt méter úgy érezte, mintha hegymászott volna. Idővel kidolgoztam egy sürgősségi programot. Záporok? Legfeljebb minden harmadik nap. Mossa meg és krémezze az arcát? Csak reggel, hetente egyszer. A haj mosásához? A száraz samponnal elég volt. Make-up? Ha fontos találkozóm lenne. Ez a megszakítás sokat zavart engem, de az erőfeszítések túl nagyok voltak ahhoz, hogy megváltoztassák.



Nem emlékszem, mikor utoljára vártam. A fény és a gondtalan érzés. Vagy normális. Vagy talán ez a feltétel normális volt? Többé nem volt biztonságos belső mérce. Csak tudtam, hogy már nem élvezem. Mindent, amit tettem, csak az, hogy milyen kimerült voltam. Olyan volt, mintha - egymás után - influenza, hideg, gasztrointesztinális fertőzés, súlyos láz. A szokásos kötelezettségeim közül csak a csupasz lényegeket tettem. Egy csiga ütemében. Néha néhány percig álltam a szárítóállványom előtt. Volt farmer. Bár szeretném viselni, nem akartam lógni.

Úgy éreztem, hogy ólomkabátot viselek. Mindent annyira költséges, mindig. Amikor nem kellett dolgoznom, az ágyban vagy a kanapén feküdtem. Semmit sem csináltam, de nem álltam helyre. Felvetítettem, zöld takaró alatt feküdtem a tréningruhámban, az asztalon három csokoládé. Gyakran néztem egy "Emergency Room" szezont. Ezután nem voltam ideges, csak depressziós. A lakásban sétáltak, céltalanul álltak a könyvespolc előtt, aztán elmentek a hálószobámba, az ablak mellett álltak, és az udvarra néztem. A polcon, az ablakpárkányon mindenhol vastag porréteget helyeztek el. Birgitnak hívtam, és panaszkodtam neki: "Annyi energiám van újra, minden fáj, mindig szomorú vagyok." - Biztosan el fog menni, pogány - mondta. - De ez nem érzi magát - válaszoltam, könnyek zártak. - Tudom, de át kell menned!



Miután elbúcsúztunk, feküdtem a kanapén. Még több hiányzott az erő. Az unalomom, a nyomorúságomat csak az étkezések megszakították. Félelmemmel gondoltam, ha úgy érzi, ha az öregek otthonában vagy. "Húzza össze magad" valami, amit a depressziós emberek gyakran hallanak. Ha nem mások, akkor magad, ha csak lehetséges. Nem tudok többé, csak megállítani, kérem. Nem számít, hogyan. De féltem a pszichiátriatól.

Kárász Robi saját magát ajánlja depresszió ellen - 2015.09.11. - tv2.hu/mokka (Március 2024).



Tapasztalati jelentés, depresszió, depresszió