Miért néz ki sokkal jobban a többiekkel, mint velem?
Az első lakásban (rendben volt, csak egy szoba) gondoltam, hogy ez a pénz. Néhány életstílusú magazint közölhettem és biztos voltam: néhány euróval még annyira szép lenne velem. Az első nagyobb szoba, a karma nem volt helyes, és amikor a barátommal költöztem, a hatalmas plazma TV elpusztította a hangulatot. 10 év és 5 apartman, később semmi sem maradt, csak beismerni: Ez rajtad múlik. Csak nem vagyok tehetségem. És valahogy nem fogok neater.
Eközben egy külváros fejlesztési területén élünk. Igen, lehetett volna kitalálni, de azt hittem, ez csak egy klisé: élő emberek, akik terítőt használnak. Úgy értem, vasalott. Ahogy a szomszédaim meghívják egymást (beleértve engem is), úgy gondolom először: "Milyen szép!". Az ébredés egy szalvéta-evőeszköz-tea-set-virág elrendezés formájában jön létre, amely elveszi a lélegzetemet. És ez csak a kezdet. A pormentes országban a fiókos kis vázák ugyanazon színes képkeretek mellett helyezkednek el, amelyek fotókat tartalmaznak a gyermekek fényképeiről. Természetesen fekete-fehér, hogy a szín fogalma ne zavarjon. "Tunézia" - mondja a szomszédom, amikor látja a szememet. "A világ annyira izgalmas, kaotikus és eredeti." Kaotikus és eredeti, azt hiszem, a közvetlen szomszédságban is, de semmit nem mondok.
Még az örökölt illeszkedik az eszközhöz? hogyan csinálja?
A kávét szolgálják fel, tejből és cukorból kapunk kis konténerekből, amelyeket örökölt a nagymamájáról. Véletlenül tökéletesen illeszkednek. Otthon nem a padló színe sem felel meg a fal színének. A kávéval gyorsan megtalálhatod a beszélgetés témáját: Perfekcionizmus. Mindenki tudja. Pihenni csak akkor lehet, ha minden rendje van, amikor a kutya szeme a porszívó áldozatává vált, a cserépeket a szekrényben szárazon tárolják. Hallom. Szerencsére senki nem kérdezi, mit kell mondanom.
Igazán szeretnék bulgárolni a külvárost és a túlzott tervezést, de ez nem működik. Amennyire ellenállok, ennek a háznak a rendje és esztétikája nyugtalanítja a káosz-rászoruló szememet. Nagyon kényelmesnek érzem magam ebben a szomszédos párhuzamos világban, ahol minden helyének van helye, ahol a tér karma nem ismeri az „Ó-Isten-jön-szerű pánik” -t, és senki sem szégyellte a polcon lévő rendellenességet, az egyiket a repülés közben nem lett mester.
Akkor itt az ideje, hogy búcsút mondjak. A vendégház cipőit vonakodva visszaküldöm, és megpróbálom megjegyezni, hogyan rendeznek a képek a folyosón. Ne feledkezzünk meg a memorizáláskor, mivel a házigazda megkérdezi a loft átalakításról. Biztosan szórakoztató lenne egy új szobát létrehozni. "Persze," hazudok és gondolkodom a nappaliról, amely lenyűgöz egy nem működő bútorkoncepcióval és még mindig csupasz falakkal. A kanapé túl sötét és túl nagy, az asztal túl kicsi, a polcokon lévő könyvek nem állnak, hazudnak, így nincs hely a dekorációra. Ez jobb is, mert a rossz vásárlásoknak köszönhetem. Ami jól néz ki az üzletekben, elveszíti az esztétikát a szobáinkban. Hiányzik egy gén?
Aztán csak az ajtó előtt áll
Egy héttel később a szomszédom az ajtón van. Csak így. Egy pillanatra meg akarta nézni a terjeszkedést, mert jobbak és így tovább. Meleg és hideg leszek, láthatatlan köpenyet akarok, ahogy leül, miután a dohányzaton lévő, teljesen szennyezett kagylónk túlságosan nagy szennyeződések között volt. Velünk a vasalódeszka. Az asztalon egy laptop, két régi kávéscsésze és egy rakás levél. - Zavaró vagyok? - Nem, csak olvastam egy könyvet! - mondom, és csak a mondat után értem, hogy ez a képmodellem volt. Aztán észrevettem a megjelenését. Itt nincs arrogancia, nincs undor, nincs arrogancia, hanem mély csodálat. - Bárcsak én is - sóhajt, és elkezd beszélni. Csak abban az esetben lehet pihenni, ha minden tökéletes tökéletesen azt jelenti, hogy magad soha pihenni. Azt is szeretné újra olvasni egy könyvet. De még mindig sok a teendő. Mindig. Egy darabig gondolom, aztán a polcra megyek, és elveszem a kedvenc könyvemet. Akkor kávét készítek, amit egy Mickey Mouse bögre és egy ellopott forralt boros pohárban szolgálok.
Végül is jó volt? egyébként jó, de jó
Két óra múlva még mindig káoszban vagyunk, és elégedettséggel ébredünk felolvasásunk világaival. - Hamarosan visszajövök? - kérdezi a szomszédom. - Csak akkor, ha néha megengedem, hogy kávét inni az asztalodon a vasalódeszkával - mondom.Nevetett, és első ízben örülök a káosz génem életében, mert arra kényszerített, hogy a káoszban pihenjen. És észrevettem: sokat szeretett nekem. Ellenkező esetben jó. De jó!
