Túlélni egy író baba
Amikor eljött, nem sikolt. Ettől kezdve azonban semmit sem tett. Az első hat hét tudtam, hogy a lányom csak alszik vagy sikoltozik. - Ezt nem tudtam állni - mondtam. De ez értelmetlen. Mindenki elviselhette volna. Mert meg kell tartanod.
Tíz nappal azután, hogy megszületett, a legrosszabb gondolataim voltak, és valóban kerestem a módját, hogy kijussam ebből a helyzetből. Azonban nem létezett, úgy, hogy újra és újra megrántotta a fejem: Tévedés volt, hogy ezt a gyereket eljuttassuk.
Volt egy szép, harmonikus kapcsolatom, és (köszönöm istenem: nekem van), már régóta gondoltam, hogy egy gyerekre van szükség, vagy inkább az utazás és a jó bor együttlétét tölti.
A baba, mint behatoló
Most már ott volt, kiabált egy turnéban, üldözött minket a lakásban, és nem hagyott minket lélegzetet, hívva éjjel-nappal. Ő volt a behatoló a hangulatos életünkben.
Decemberben született, és emlékszem, hogy este a városon keresztül autóval haladok (Maxi Cosi végül aludt?) És figyelte az embereket, hogy sétáljanak az utcákon és körülötte A szabadság irigyelt. Ahogy láttam a megvilágított házakat, a narancssárga fényt a szobákban, és gondoltam, milyen jó lenne ott ülni a melegben, vacsorázni, vagy nézni a tévét.
Melankolikusnak hangzik? Depressziós vagy rosszindulatú? Igen, ez így volt, és gyorsan leírom, mielőtt elfelejtem. Mert most a lányom három hónapos és minden reggel ébredés után nevet. Nyolc hetes korában jobb és jobb lett? de akkor még nem tudtam. És azt hiszem, fontos, hogy pontosan úgy írd meg, ahogy azt éreztem. Mert nem vagyok egyedül ezzel.
Még ha nem is ellenőriztem a számokat (és nem tudtam ellenőrizni, mert úgy tűnik, hogy nincs hivatalos), azt mondja, hogy minden negyedik gyermek író baba.
Minden szakértőnek más volt a diagnózisa
Cry Baby. Micsoda szörnyű szó. Három hónapos kolikát mondtak korábban (a kólika többnyire csak sikoltozás eredménye, mivel a farkas túl sok levegőt kap a gyomorban). Még jobb: szabályozási zavarok. A baba még nem képes az ingereket feldolgozni, kikapcsolni, majd aludni, ha fáradt. Születési trauma, ez a mi szakértői csoportunk egyetértett. Mert a kis Pontustól Pilátusig futottunk.
Gyors előre:
Első állomás: Gyermekorvos, kizárja a szerves okokat, majd az osteopátia (blokkolások?), Ortopédiai (Kiss szindróma?), Fizioterápia (felszabadulás feszültség?), Neurológia (görcsök?), Schreiambulanz (Hogyan van a napi rutin?)
Ezután a teljes kolónia program: köménymag, Sab simplex, szélkenőcs, különböző gömböcskék, hasi masszázs, baba hordozó, bármilyen csepp az orvosból, cseresznye kőpárnák, fehér zajú CD-k (porszívó, hajszárító, tetszett), hátizsák, tolltartó.
Egyébként: csökkentse az ingereket, a rendszeres napi rutint, a baba alszik az ágyban. Órákig sétáltunk vele egy babakocsiban, mert csak aludt a nap folyamán, és aki alszik, nem képes túl sok ingert elnyelni. Rossz időjárási körülmények között érzéketlen szárazföldi útvonalakat vezetett.
Amikor esténként sikoltozott, kacagottam rá, a karjában suttogta, suttogta a fülébe, és fél hétkor megállt egy hangos, üvöltő, küzdő és túlterhelő babával a sötétített szobában, füldugókkal a fülébe. Elolvastam mindent, amit az interneten találtam, és nagy szükségem volt az anyámmal való beszélgetésre, és féltem a szupermarket látogatásától.
Az első stresszmentes találkozás
Egy reggel, egy pillanatig elhelyeztem a bölcsőbe, csak azért, hogy a fürdőszobába menjek. 21, 22, 23 ... de a sikítás helyett két fényes kék szem hirtelen rám nézett.
Öt percig ültem a gyermekem előtt, aki először rámenős rángatás nélkül nézett rám, összeszorított ököllel.
Ettől kezdve gyakran, az "aktív ébrenléti fázisok", amelyeket a Schreiprotokoll-ban jegyeztünk meg. Megismertük egymást. És egy bizonyos ponton rájöttünk: Van egy igazán kimerítő gyermekünk. De átkozott, többé nem írhatsz babát.
- Ez a nyolc hét hagyta a jelüket.
Milyen nyolc hét áll az ember életében? Nem sokat? Az első franciaországi tartózkodásom csak tizenkét hétig tartott, és véglegesen megváltozott. És még az első nyolc hét is elhagyta a jelüket.
Megértem (de nem értem), hogy mi vezet az emberekhez, hogy megrázzák a gyermeküket. Még mindig kapok adrenalin rohanást, amikor felébred a szupermarketben. És igazán kínos vagyok, amikor valaki viccelődik a kisbabákról („Minden Atya, hahaha”).És ha valaki megkérdezi tőlem, hogy ideges vagyok-e túlélni a sírási idő, akkor azt kell mondanom: A férjem mellett a családom és a szülésznőm is egy dolgot segített nekem: egy kép.
Miután aludt, láttam egy dokumentumfilmet Norvégiáról a TV-ben. Látta ezt a gyönyörű tájat, ez a meleg hűvösséget, ezeket a meleg embereket. És hirtelen láttuk magunkat egy komppal álltunk, a korláton egy kislány, egy kötött pulóverben, a tengerre nézve és hátulról átölelve. Nem egy sikoltozó, tehetetlen kis féreg, hanem egy kis teremtmény, akire megmutatom a világnak, hogy vasárnaponként lefeküdjön az ágyra, a Martinsumzughoz megy, és táplálja a kecskéket az állatkertben.
Sajtos? Természetesen. De segített. És még most is, amikor teljesen kimerültem a babakocsival az erdőn keresztül, Norvégiára gondolok. És tartsa nyomva.
Cornelia Laufer szövege, melyet eredetileg a blogján unddannkamsie.blogspot.de jelent meg. Sajnos, azóta feladta a blogolást. Köszönjük a nagyszerű szövegeket! ??
Olvassátok el
MOM Blogok: Fedezze fel a legjobb anya és papablogát!
